A táncterem közepén áll egy nő – középmagas, szőke hajú. Semmi szokatlan nincs rajta, azonkívül, hogy kicsit egzotikus hatású ruhát hord. Azután gyülekeznek a lányok, a terem megtelik. Nincs korhatár, a súlyfelesleg sem akadály. Lehet köztük háziasszony, vagy akár tudós. Itt nem ez a lényeg. Megszólal a zene, és ekkor megszűnnek a termen kívüli normák. Már nem a titkárnőt, a bolti eladót, vagy a tanárnőt látjuk, hanem a nőket – nagybetűvel. Először mindenki a saját belső csendére figyel, megkeresve a középpontot. Azután a zene pulzálásával együtt mozdul a kéz, láb, csípő, keresi a harmóniát. Ő Shámi és tanítványai – lélek-testtánc közben.

A termékenységi tánc legelső megjelenésével egy időben létezett már afro és indián tánc. Az ősidőkben az egész világ egy energetikai rendszerben létezett. A kultikus szertartások mozzanatai, hangszerei is hasonló elemeket tartalmaztak. Ezt a fajta táncot leginkább dobszóló kísérte. A világ különböző vallásainak fohászkodó szertartásaiban sokszor megjelennek ehhez hasonló tánc-rítusok.

Szerintem mi, magyar lányok kifejezetten szépen táncoljuk a hastáncra csak emlékeztető táncot, amit mi lélek-testtáncnak hívunk. Valószínűleg a bennünk szunnyadó ősi kultúra maradványai segítik kifejezni, összehangolni mozgásunkat.

Táncunk segít feloldani bizonyos lelki blokkokat. Előfordul, hogy valaki közben elsírja magát, vagy felnevet, attól függően, ahogyan felszabadul benne egy bizonyos elfojtott feszültséggóc, gátlás, melyek tipikusan civilizációs tünetek. A helytelen szereposztásból, szerepvállalásból következő problémák mindennaposak a nők körében. Társadalmilag kreált nők lettünk, elvárásoknak megfelelve nap mint nap. És hol a nagybetűs nő? A szerelem és a termékenység asszonya? A lelki problémáktól – ha egyáltalán felismerjük azokat – úgy akarunk megszabadulni, hogy esetleg pszichológushoz megyünk. Ennél szerintem egyszerűbb módszer elengedni magunkból a görcsöket, hogy nyitottak legyünk az élet csodájára, fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, lássuk szépnek magunkat. Hagyjuk érvényesülni a szeretetet, és ha így kezdünk gondolkodni, érezni, egy idő után ezt a környezetünk is észlelni fogja.

Nálunk nincsen begyakorolt lépéssor, spontán mozdulunk, követve a zene ritmusát, átérezve lelkiségét. Nem a koreografált tánclépéseket tartom fontosnak – tiltótábla van elég az életben. Az otthon táncolt spanyol táncok sem egészen olyanok, mint amit a színpadon mutatnak be. Láttam dédnagymamámat népi táncot járni, ami egészen más, mint amit a táncházakban tanítanak. Eredetileg a fonóban táncolták, ahol senki sem mondta, hogyan kell lépni. Hasonlóan a tradicionális népi jellegű táncokhoz, természetes formájában az én táncomban sincs szükség koreográfiára, nem ez a célja. Egyszemélyes tánc, látvány szempontjából mutatós, ha többen táncoljuk, de akkor sem koreográfia szerint, ez csak önámítás lenne, hanem kimerevítjük az improvizációt.

Megtanítom a mozdulatokat úgy, hogy felfedezhessük benne a saját testünk csodáit. A járást sem tanítják úgy, hogy jobb láb elöl, bal kéz hátul. Mindenkinek saját egyénisége szerinti járása van. Így van ez a táncban is. Először megmozgatjuk letapadt izmainkat – bemelegítünk – azután jöhet a tánc! Szól a zene, ami megérint bennünket, elindul a mozgás. A hangszer hat a lelkünkre, kivált belőlünk egy emóciót, melyre bizonyos testrészünk mozdul. Mindig más és más. Kapcsolatba állunk a zenével, a mozgásunkkal elmesélek múltat és jelent, átszőve a jövő álmaival. Önmagunk vagyunk a táncban. Egy idő után már nem a testünkre figyeljük, hanem az egészet. Mindenki olyan ruhában táncolhat az óráimon, amiben jól érzi magát, de a lányok ösztönösen egy idő után egyre nőiesebb ruhákban jönnek, kezdik felékszerezni magukat. A ruháimat mindig én varrom, így az én saját ötleteimet és pillanatnyi vágyaimat valósítom meg bennük. Rengeteg táncruhám van. Mindig azt a színt és fazont választom, amilyen aznap vagyok, amilyen a lelkem. A színeknek jelentősége van, de nem hagyományos értelemben, ahogyan sokszor tanítják.

Ez a fajta tánc, amit én gyakorlok és tanítok, nemcsak egyfajta utánérzése más keleti kultúrák táncainak, hanem valamikor a honfoglaló magyarok tánckultúrájának része is volt. Ami azt jelenti, hogy a Kárpát-medencei embertől sem áll távol. A honfoglaló magyarok asszonyai igényesen lekészített ruhákat hordtak, míves használati tárgyaik mellett gazdagon ékesítették magukat, jellegzetes ékszerekkel. Tánc közben muszlinszerű szoknyát viseltek.

Shámi nevét egyfajta ajándéknak fogja fel. Nem művésznév, hanem olyan név, amit megálmodott, amivel lelkileg teljesen azonosulni tud. Polgári nevét egy ideje elhagyta. Eredeti végzettségét tekintve tanítónő. A gyerekek között nagyon jól érezte magát, különösen a kisiskolás korúakkal. Azután saját gyermeke született, és ezek után már nem tért vissza a pedagógusi pályához. Később grafológus oklevelet szerzett, de ezt sem érezte igazán a saját életútjának. Munkamániásnak tartja magát, ha valamibe belekezd, legmagasabb szinten szeretné megvalósítani. Ami állandó és folyamatosan visszatérő támpont volt az életében, az a tánc. Szó szerint egész életét áttáncolta, és hosszú időn keresztül az volt az álma, hogy hivatásként is a tánc mellé szerződhessen. Az ezoterikus tudományok iránt is mindig nyitottnak érezte magát. Egy napon a sors összehozta egy hastáncos lánnyal. Elment egy táncórára, és azóta ő és a tánc elválaszthatatlan társai egymásnak. Egyre többet és többet akar tudni róla, sokfelé tanulta. Eleinte nem akarta tanítani, de rájött, az „öncélú tudáson nincs áldás”. Az összegyűjtött tudást kötelessége átadni.

Ahogy a pszichológus látja

F. Lassú Zsuzsa pszichológus már két éve jár rendszeresen Shámi táncóráira. Nehéz elválasztani a magánember és a pszichológus véleményét.

- Pszichológusként is elsősorban nő vagyok. Nyílván nem volt véletlen a pályaválasztásom, és az is lehet, ha másfelé indulok is, ide jutok, de tény, hogy nagyban hozzásegített a nőiességem teljesebbé tételében. A nők világszerte (és saját vizsgálódásaink szerint itthon is) kétféle utat választanak: vagy úgynevezett tradicionális nőként tesznek meg mindent a háztartás, a család, a férj igényeinek kielégítéséért, tehát saját szükségleteikkel keveset törődnek