Shámi - A kezdet - CSEND HANGJAI/A Szabad Szellem Gondolatainak Lapja - 2002. január

CSEND HANGJAI/A Szabad Szellem Gondolatainak Lapja - 2002. január - Szerzőink írták

Shámi - A kezdet

Kedves Olvasó!
Tiszta szívvel szeretnék bemutatkozni: Shámi vagyok.
Táncművésznő: Hastánc(lélek-testtánc)-ot táncolok és tanítok.

Mesélni szeretnék Önöknek önmagamról, e tánc eredetéről, a saját ősiségünkhöz , kultúránkhoz való kapcsolatáról és hatásáról – az energetikai rendszereken keresztül – a lélekre és a testre.
Egész életemben őszintén kötődtem a tánchoz. Ehhez az - időnként furcsa formákat öltő – kommunikációs eszmékhez. Balettozni szerettem volna, de szüleim nem engedték. Sokáig hittem, félresiklott az életem. Ma már e döntésükért hálás vagyok. Akkor, mivel nem valósult meg az álmom, mindenhol kerestem a lehetőséget a tánchoz. Kipróbáltam a táncházak forgatagát, a modern és szalontáncokat, a diszkók cigarettafüstös hangulatát. Mégsem tudtam feloldódni, eggyé válni azzal, amit csinálok. Sok érzés kavargott bennem. Egyszerre sok és kevés is volt minden mozdulat.

Akkor még nem tudtam, hogy az ősi erők erősebben működnek bennem, mintsem elfogadjam a külvilágról jövő utasításokat: előre hátra, jobbra-balra lépj! Meghatározott lépésekben! Pedig nagyon igyekeztem megtanulni mindent az „ügyes tánctanártól”.

Mégis én voltam a legügyetlenebb, a kis esetlen, kétballábas. Ilyenkor szégyelltem magam. Végtelenül fájt! Félrehúzódtam egy sarokba és néztem, hogy a többiek milyen szépek, milyen ügyesek. Sokszor könnyeimmel küszködve hazakullogtam lehajtott fejjel, a földet bámulva. Otthon pedig „magamba engedtem a zenét”, hallgattam ütemét és táncoltam. Szinte ugyan azt, mint a tánctanár, pedig „csak” önfeledten improvizáltam.
Visszagondolva újra átérzem azt a gyönyört, amikor megtettem ugyanezt, mások előtt is. Ezután sokszor kerültem kellemetlen helyzetbe, amikor nekem szegeződött a kérdés: hol tanultad, mennyi ideig, miért mondod, hogy nem?! Alig múltam 16 éves…
Leérettségiztem, laboránsként dolgoztam egy gyárban, adminisztráltam, elvégeztem a Tanítóképző Főiskolát, tanítottam, grafológiát tanultam és hosszú ideig néztem bele emberi sorsokba.
Férjhez mentem, megszületett kislányom, elváltam és a magánéletem egyre zűrzavarosabb, fájdalmakkal teli évei következtek.
Közben egyre inkább hallgattam belső hangjaimra, megérzéseimre. Úgy éreztem minden egy megtapasztalás, hogy rátaláljak a boldogságom felé vezető útra. Nyitott voltam és befogadó. Innen kezdve sok olyan emberrel találkoztam, aki szeretete, tudást, új ismereteket adott. Úgy gondoltam eljött az ideje, hogy olyan foglalkozást válasszak, ahol szép csendesen önmagamba zárkózhatok és egyre bővülő ismereteimet rendezgethetem, hogy ismét újabbakkal gyarapodva csak befelé figyelve, elcsendesítve lelkem, haladhassak.

De hová?! Merre?! Miért?! Innentől kezdve változott meg minden. Már nagyon keveset táncoltam. Ismeretszerzési utamon sokszor találkoztam egy tánccal. Hastánc: nem érintett meg.
Újra és újra nem. Hová?! Merre?! Miért?! Miért is ne?! Hiszen én ezt a táncot ismerem. Ismeri a testem, ismeri a lelkem. És táncoltam. Otthon. A mai napig nem tudom – úgy érzem nem is kell – megfogalmaznom, milyen óriási erők segítettek. Elindultam, ahol ezt a táncot megismerhetem, itthon és külföldön. Megint átéltem, hogy „milyen ügyes a tánctanár”. De már csak a testemben. A lelkem szárnyalt. Mélyebben ismertem ezt a táncot bárkinél, akitől tanultam.
Közben gyönyörű gondolatok özöneit kaptam(és kapom ma is): az öncélú tudáson nincs áldás.
Úgy tettem, mint aki nem érti és elindultam szándékosan akadályokat állítva magam elé. Tanítanom kell a hastáncot. Azt éreztem mégsem. Mást! Hastánc(lélek-testtán)-ot, fogalmazódott egyszer csak pontosan meg bennem. És még mindig nem hittem. Segítőimtől is vártam a bizonyosságot, nem ez az én utam.
De megkaptam egy nevet a táncomhoz: SHÁMI, és egy mondatot: élj SHÁMI-ként. Előző életemből. Útravalónak. Elfogadtam, vagy talán inkább engedelmeskedtem, alázattal és tisztelettel, mélységes bizalommal, hittel és szeretettel azoknak az erőknek amik(akik) vezettek. És kértem: mutassák az utat, mindenemmel azon leszek, hogy észrevegyem a „jeleket”, és megpróbálok méltó maradni e bizalomhoz utamon.
Közel tíz éve, hogy a felismerés látványsikereket, a divatos „művészvilágot” elkerülve teszem a dolgom.

Újságokban jelennek meg rólam cikkek, rádiókban nyilatkozom, TV műsorokban szerepelek, előadásokat tartok, fellépek. „Jelek, jelek, jelek”. De elsősorban tanítok. Pesten, és országszerte mindenhol. Pontosabban emlékeztetek mindenkit arra, amit tud. Mert e tánc ősi tudás, s jelenük a múltba gyökerezik, hogy virágozhasson a jövőnk.
Még soha nem gondoltam arra, hogy megszámoljam hány tanítványom volt,(van). Az érző lelkek nem számszerűsíthetők. De sokan vagyunk, nagyon sokan.
Igazából akkor gondolkodtam el ezen, amikor Magyarországon először, csoportos hastánc-tanfolyamot szerveztem, kétszer is Tunéziába. Közel nyolcvanan voltunk.
Ebben az országban jómagam sem jártam és az élményt, a tánctanulás élményét szerettem volna megosztani másokkal.
Sikerült! Tunéziai hastánctanárokkal naponta szinte eggyé válva engedtük magunkba e csodálatos ország minden rezdülését, hangulatát.
Nem csak mozdulatokat, lépéseket, technikát tanultunk. Egy ország ősiségével, ma is élő, eleven kultúrájával lettünk gazdagabbak.
De mi is otthagytuk a lélek-testtáncon keresztül ajándékba a miénket.
Nem fogalmaztuk meg, de éreztük: a tánc és a zene egyetemes kapocs, mely összeköt kultúrákat és korokat.

Szöveg: Shámi

kezdőlap

vissza lap tetjére

előző

következő

SHÉ 3É Médiahonlap| IntimShámi | Lélek-táncaink Blog