Dr. Marosi Andrea
ez nem módszer, hanem mi magunk vagyunk Shámi tánca: Visszahozta gyermekkorom csodáit, mikor még hittem, hogy az életünk erről szól. Mindannyian tudjuk ezt a táncot, mert velünk született, és végre erőssé tesz bennünket. Lányom 12 éves és ő is táncol, együtt fedezzük fel a nőiesség örömeit, és ez közelebb hozott minket egymáshoz. Miután szakmámban „ad absurdum” férfi magatartást várnak tőlem, nehéz megőriznem a lágyság és erotika tünékeny varázsát. Ajánlom ezt a táncot és Shámi tudását mindenkinek, aki a XXI. századot boldogabbnak kívánja és akarja.

Gyarmati Andrea
A tanfolyam előtt 16 évig egyáltalán nem táncoltam. Az első alkalommal már a bemelegítés közben olyan érzésem támadt, hogy eddig mázsás súlyként rámnehezedő terhek egyszerűen elröppennek; Éreztem, ahogy a testem szabadul saját fogságából és eggyéolvad a mindenséggel. Szerencsére ez nem egy-egyszeri élmény, a szabadulás folyamata csak elkezdődött és úgy gondolom, hogy még jó néhány örömteli évet fogok eltölteni ezzel, lehetőleg míg csak meg nem halok.
Nagyszerű érzés az is, hogy nem csak akkor tanulhatunk a testünktől, ha betegek leszünk, és a testünk az orrunk alá dörgöli, hogy lelkünket korlátozzuk valamiben; hanem lehet szeretettel és örömmel kommunikálni a testünkkel anélkül, hogy erőszakosak lennénk egymással. A tanfolyam volt az első olyan dolog az életemben, amiben nem kellett „igyekeznem”. Nem kellett a legjobbnak lennem, nem kellett „tökéletesen” csinálnom a mozdulatokat, sőt kiderült, hogy a testem „tökéletesen” kitölti a teret, amit engedek neki, és jó érzés egyre többet engedni neki, és csodálni, hogy mit csinál. Azért is esett a választásom épp a hastáncra, mert a hasamat utáltam a legjobban, és ki akartam vele békülni. A hasamat éreztem a csúnyaságom centrumának, talán mert a nőiességemet szorítottam leginkább háttérbe. Innen pedig már nem is olyan nagy lépés, hogy a „Jé, ilyen szép vagyok!”-hoz hozzátegyem: ”Nézzétek csak!”

Sz. L.
Kezdem a régi időkkel, amikor elemeket tanultunk. Nem is az elemeket, inkább a saját testünket. Én sohasem táncoltam korábban, még testnevelésből is felmentett voltam általános iskolában a szívizomgyulladásom miatt. Nem mondhatom tehát el, amit a többiek közül sokan, hogy rengeteg addigi táncélményem után ez még többet adott, mert nem volt semmilyen korábbi tapasztalatom. Talán ezért is hatott rám kezdettől olyan frenetikusan mindaz, amit tapasztaltam! Érdekes volt átélni, hogyha valamit, (azóta sem tudnám megnevezni mit) sikerült átlépnem magamban vagy hozzátenni az addigiakhoz, akkor átforrósodik az egész belsőm, valahogy könnyű lesz és szabad, ha nem sikerül mozgósítanom – átlépnem ezt a valamit, akkor pedig úgy érzem, kerékbe törtek. Az első hónapokban ez az élmény kötött le főként, túl azon, hogy megtanultam mozgatni azokat az izmaimat, amiket alig használtam hasonlóra korábban. Minden óra újabb kihívást jelentett, vajon most is sikerül-e mozgósítanom magamban azt a valamit. Az elemek elsajátítása persze fontos volt, de ennél sokkal fontosabb volt ez a belső élmény, amit aztán később átalakult, de nem veszített az értékéből.
Eleinte, amikor te energiákról beszéltél, én még csak sejtettem, semmint éreztem ezeket, aztán egyszer csak érezhetővé váltak. Ott kavarogtak körülöttünk, bennünk és összekovácsoltak minket! Az első alkalommal csak belőled áradtak, azután belőlünk is felszabadultak és elszabadultak. Emlékszem, még régebben történt, hogy körbenéztem tánc közben és láttam, hogy milyen nagyon szépek a társaim. Mindenki sugárzott, kisimult, átlényegült, ahogy magát adta a táncba. Már nem is tudom őket másként látni, mint nagyon szépeknek. Közöm lett hozzájuk, összetartozom velük azóta is.
Az is a kezdeti élmények közül való, hogy mennyire sokféle nőiesség árad belőlünk, azaz mennyi arca van a nőiességnek. Ez a tapasztalás is érvényesebb így, mintha csak a köznapi viselkedés sokfélesége alapján vonnánk le a következtetést, mert a táncban mindenki magát adja. Az a keresetlenség, amivel meg tud nyílni a táncban, azért jelenhetett meg, mert te mintát adtál hozzá, és kiirtottad a csíráját is annak, ami üres manírhoz vitt volna bennünket. Persze egy táncosnak fontos szempont volt az, hogyan mutat a tánca, de ha beleragad ebbe, és csak a közönségnek táncol, olyan lesz a tánca, mint a csigahéj, ami rég üres, és ha eleget néztük már, kidobjuk, mert nem ad semmi újat, csak unalmas porfogó. A „gyakorlatok”, amiket kitalálsz nekünk, mindig annyi újat adnak! Sosem felejtem el, milyen volt a testemben megtapasztalni azt a tételt, hogy a bennünket ért hatások sokfélék, mi önkényesen döntünk úgy, hogy csak egyfélékre reagálunk ezek közül. Ott van az összes többi is, magamra vessek, ha nem látom! Milyen nevetséges is a „rossz világ!”, vagy a „Mindenki engem bánt!” életérzés: Eddig sem voltam híve ennek, ezután már nem is lehetnék!
Valamikor egy dallamra átéltem, milyen lehet vadkörtefának lenni. Mindig is érdekelt ennek a fának a formája, a rengeteg göcsörtjével, az ágak kuszaságával, hát most magamban éreztem mindezt, mert a zene vadkörtefává tett. Hát változatlanul örülök, hogy mégsem vagyok vadkörtefa…
Amikor táncolni megyek, olyan mintha valami ünnepre készülnék. A hét várva várt estéje. Eltelt már másfél év, de ez az érzés mit sem kopott. El sem bírnám már képzelni az életemet tánc nélkül!

Érzéseinkről megfogalmazott gondolatok…Kimondani, szavakká formálni…Olykor talán fontos…Olykor talán nem…

„ TÁNCOLOK AMÍG ÉLEK, ÉS ÉLEK AMÍG TÁNCOLHATOK!”

Szöveg: Shámi