ideál: Fellépésein sem táncol koreográfiát?
- Nem, mindig improvizálok, ami egyébként nem könnyű. Sokkal egyszerűbb betanult elemek sorát eltáncolni, mint kiengedni az ösztönös mozdulatokat és önmagunkat adni. Ehhez érettség is kell. Nagy felelősség szembenézni magunkkal, amire csak bizonyos lelki-szellemi érettségi fokon vagyunk képesek. A szorongást, a gátlásokat, csak lépésről lépésre lehet elengedni, vagy olyan sarkított élethelyzetben, mely kifordít addigi szerepünkből, és arra kényszerít, hogy önmagunk adjuk.

ideál: Miután sikerült szembenézni magunkkal, hogyan tovább? Mi történik azután?
- Nem elég egyszer szembenézni, folyamatos kontrollra van szükség. Attól kezdve a lélek fejlődésnek indul, és eljut oda, hogy felismeri és fel meri vállalni, ami belőle fakad. Manapság népbetegség, hogy a nők csúnyának és nőietlennek képzelik magukat. A tánc rá tud ébreszteni, hogy szép vagyok, nő vagyok és vonzó, de nemcsak a másik nem számára. Eleve vonzó a személyiségem, mert olyan energiákat bocsátok ki magamból. Tanítványaimnak is azt szoktam mondani: másodrangú dolog, hogy megtanulnak gyönyörűen táncolni, a lélek-testtánc elsősorban lelki-szellemi síkon formál. Érdekes, akik hozzám járnak, nem is olyan típusok, hogy azonnal színpadi fellépésre törekedjenek. A koreográfiával dolgozó hastáncirányzatokban pillanatok alatt kerülnek ki a színpadi táncosok, hogy gyönyörű ruhában elkápráztassák a közönséget. Erre is szükség van persze, de egészen más élmény, mint amikor azért kezdek el táncolni, mert a lelkemben érzek valamit. Aki egyszer igazán megérezte mit jelent improvizálni, az többé nemigen tudja befogadni a koreográfiát. Félreértés ne essék, én is szívesen táncolom a show-táncot, de a lényeg, hogy abban is mindig improvizálok. A show-műsort a tenger tetején lévő tarajos hullámokhoz tudnám hasonlítani. A felszín gyönyörű, nagyon jól esik a hullámok között lubickolni, de képesek vagyunk a tenger mélyebb szintjeire is merülni. A különböző mélységeknek megvan a maguk sajátossága, csodája, mindegyik másfajta megtapasztalás. Mindenkinek csak olyan mélység megtapasztalása adatik meg, amit be tud fogadni, és képes feldolgozni- ez a „törvényszerűség” az élet más területén is így működik.

ideál: Koreográfia nélküli fellépésein mi határozza meg, hogy mit és hogyan táncol?
- Az adott pillanat varázsa. Nem egyszerűen zenére táncolok, hanem magamba engedem a zenét, így válik a testem is csupán eszközzé. A másik meghatározó hatás az alkalom és a közönség. Az energiák kölcsönösen áramolnak. Valami hat rám, és én arra reagálok a tánccal. Mindig úgy érzem, nem vagyok egyedül, és ha befogadóenergiákat kapok a közönség részéről, akkor nagyon könnyű táncolni. Mostanra eljutottam oda, hogy átélem, átérzem a „belső” zenémet is. Ezt úgy nevezem: „csend hangjai”, mely az érzelmeim zenéjét jelenti. Ezt képes eltáncolni az ember, anélkül, hogy dallamot dúdolna a felében. Ha befelé figyelünk, megtapasztaljuk a csendnek vannak hangjai, melyek kifejezhetőek, és aki látja mozdulataink, át tudja érezni lelkünk akkori állapotát.

ideál: Mesélne a kezdetekről?
- Mielőtt elkezdtem táncolni, tanító néni voltam. Nagyon szerettem a kisgyerekeket. Közben grafológiát tanultam és mindez azt eredményezte, hogy egyre többet foglalkoztam emberekkel. Közben saját lelkemre és életemre nem figyeltem eléggé. Olyan életre vágytam, amelyben magammal is foglalkozhatom, sokat meditálhatok. Nem volt konkrét tervem, de akkor már elkezdtem intenzíven táncolni a saját kedvtelésemre. Ez tíz éve volt, amikor hastáncról még nem sokat lehetett hallani Magyarországon. Legfeljebb filmekben láthattunk ilyesmit. Én magam sem tudtam pontosan azonosítani, mit is táncolok, de éreztem, legbelsőmből fakad. Ez még nem volt tudatos hastánc. Azelőtt már sok mindent kipróbáltam, balettől kezdve a társastáncokig, de egyiknél sem éreztem, hogy az lenne az igazi. Amikor elkezdtem magamtól táncolni, ráébredtem, ez az, amire vágytam. Persze a technikát be kellett gyakorolni. Természetesen lehetőségeimhez képest jártam a világot, hogy egyre többet lássak, tapasztaljak és tanuljak. Azután magam is tökéletesítettem azokat a részelemeket, melyeket a test alkalmaz tánc közben. Ma ezeket tanítom a tanítványaimnak.

ideál: Miért kezdett el tanítani?
- Nem akartam tanítani. Nagyon élveztem, hogy táncolok, és ez elég is volt nekem. Azután spirituális módon kaptam egy gondolatot, amely így hangzott: „Az öncélú tudáson nincs áldás”. Egy ideig próbáltam úgy tenni, mint aki nem érti mit is jelent ez. Dehogynem értettem, pontosan tisztában voltam vele, hogy tovább kell adnom a tudásomat. Mégis, magam kreálta akadályokat gördítettem a saját utamba, hogy ne kelljen erről tudomást szereznem. A gondolat azonban egyre csak motoszkált a fejemben, nem hagyott nyugodni, és végül tanítani kezdtem.

ideál: Milyen változásokon mennek keresztül a tanítványai az évek során?
- Elkezdenek megszépülni, mert tánc közben rájönnek, hogy tényleg szépek, és attól kezdve szép nőként akarják élni az életüket. Nem egy lánynak alakult ki partnerkapcsolata, miután elkezdett táncolni, és nem egynek ment tönkre a házassága, mert rájött, hogy nem nőként él abban a kapcsolatba, és képessé vált rá, hogy szembenézzen helyzetével. Olyan személyiségváltozáson mennek keresztül a lányok, melynek végén kiteljesednek.

ideál: Shámi- ki adta ezt a nevet?
- Reinkarnációs hipnózisban kaptam. Ugyanis kiderült, hogy valamikor Indiában éltem, és ez volt a nevem. A regressziós utazás alatt azt mondta egy hang: „Élj Shámiként!” Megkaptam ajándékba a régi nevemet erre az életre is. Sokáig nem tudtam a jelentését és, szándékosan nem is néztem utána. Két évvel ezelőtt az élet összehozott egy főiskolás diáklánnyal, aki vizsgamunkaként velem készített interjút. Ő hozta a „hírt”, Shámi azt jelenti: aranyszínű lótuszvirág. Talán Indiában fekete hajúként, sötét bőrűként éltem, most fehér bőrű, szőke vagyok, aranyszínű. A lótuszvirág pedig az indiaiak egyik szent virága. Tíz éve viselem ezt a nevet, és Shámiként élek.

Szöveg: Sziebig Tímea