Több éve járok Shámihoz, nem is számolom az éveket, de akárhányszor belépek a stúdió ajtaján eszembe jut egy élethelyzet. Például egy hely ahol laktam, ahová táncolva sétáltam haza a hídon, mert fülemben csengett a "levezető tánc" zenéje, és már akkor vártam a következő alkalmat, hátha megint lesz az a bizonyos zene, és még órákig átérzem a tavasz frissességét, telítődve energiával. Belépek az ajtón, és érzem azt a finom vidám-édes hangulatot, amit az előző óra táncosai otthagytak. Vagy sétálok az utcán egy táncóra után, átérezve női bájerőm teljességét, szinte lebegek, könnyű vagyok, kacérkodom, nevetek magamban a könnyűségen. Ha pedig éppen egy férfi van az életemben, gondolatban gyönyörű táncot lejtek neki az órán, és mintha érezné; fűtötten, felszabadultan telik az együtt töltött este.

Kivételes tanár számomra, olyan, aki soha nem érezteti velünk, milyen hosszú, gondos, kitartó munka áll tánctudása mögött. Elég csak nézni a táncát... minden alkalom egy "táncbemutató" is, ahol a kreativitás mindennel szemben előnyt élvez.

Minden órán tanulunk, minden órán kicsit megizzadunk, mert beletesszük a legtöbbet, és az egyetlen "elvárás": hozd ki magadból az akkor éppen tőled telhető legszebbet. Nincs óra tréfálkozás, nevetés nélkül, "semmit nem veszünk túl komolyan". A jókedv, a vidámság felszabadulttá tesz, és így a táncot mindenki tényleg a legszebben fejezi ki, saját tudása szerint. Shámi valóban elhiteti velünk, hogy a tudás bennünk van, és hogy ezt mindenki a saját formájában valósítja meg. Erről minden óra végén megbizonyosodom, akár emlékszem az előző óra, vagy évek "tananyagára" akár nem. Mindig örömömet lelem a saját táncomban, "meglepődöm", hogy tudok táncolni, újra emlékszik a testem a korábban tanultakra, és gyönyörködöm a többiek mozdulataiban is.
Nincs verseny, együtt tanuljuk a mozdulatokat, és végül ezt a tudást elsajátítva mindenki a saját táncát táncolja. Ismerjük egymás táncát, egymás karakterét, és mindenkinek megteremtetik a személyisége a táncban, és tánccá válik a személyisége.

Ezen kívül minden órán elhangzik valami, ami az akkori élethelyzetemben egy aranyat érő bölcsesség, egy útravaló, egy lecke, amire pont akkor szükségem van. Minden alkalom egy lehetőség is. Legtöbbször számomra önismereti tréning is, amiből örömmel jövök ki, mert szeretve vagyunk tanítva. Bár szembesülök a pillanatnyi állapotommal, elakadásommal, de ott van az az erő és energia, ami időt hagyva szabadságot teremt meghaladni azt, és mindig bebizonyosodik, milyen kevés is elég ahhoz, hogy ezeken a korlátokon túllépjek, elfelejtsem a mindennapi gondjaimat, aggodalmaimat, és megérezzem azt a vidám, lelkes, lehetőségekkel teli örömteli nőt, akiben magamra ismerek.