Mindig imádtam táncolni, de csak későn, majdnem 30 évesen jöttem rá, hogy táncolni nem csak alkalomadtán, buliban, diszkóban meg koncerten lehet, hanem rendszeresen, a heti ritmusba beillesztve is. Az oktató vezette tánc ráadásul az élvezet mellett arra is lehetőséget ad, hogy megismerjek, begyakoroljak mindenféle addig ki nem próbált mozdulatot, kombinációt, és fejlesszem a mozgáskultúrámat, illetve a testi kifejezőkészségemet. Egy hirtelen ötlettől vezérelve beiratkoztam dzsesszbalettre, majd később moderntáncra (más néven kortárs balettre), amit azóta is lelkesen csinálok. Viszont közben egy komoly érzelmi megrázkódtatás miatt (nagyon csúnyán ért véget az akkori párkapcsolatom) teljesen összetörtem, és láttam, hogy ebből az állapotból csak úgy jutok ki, ha teljesen lefoglalom magam, és lelkileg feltöltekezem. Ezért az addigi táncórák és a hozzám közel állók társasága mellett valami új örömforrást is kerestem. A programkínálatból a hastánc tűnt a legvonzóbbnak, mert egyrészt ez is tánc és mozgás, másrészt - bár sokat nem tudtam róla - sejtettem, hogy a nőiséget hangsúlyozza, és ezáltal növeli az önbizalmat, így jó gyógyír a szerelmi csalódásra.

És miért Sháminál?

Már csak azt kellett eldöntenem, hogy melyik tanárt válasszam. Elhatároztam, hogy sorban hívom őket addig, amíg valaki igazán szimpatikusnak nem tűnik. Shámi volt a második, akivel beszéltem, és ő rögtön első hallásra olyan benyomást tett rám, hogy amikor kb. 20 perc után elbúcsúztunk, már nem volt értelme tovább telefonálgatni. Felcsigázva mentem el az első órára, ami különleges, felszabadító élményt jelentett. Innentől Shámi és az általa közvetített lélek-testtánc állandó része az életemnek.

Sok mindent. A tánc ezerarcúságát, a rögtönzés szabadságát, a mozgás örömét, a zene ösztönző erejét. A női mivoltom kibontakoztatását, merítkezést az erotikában és a szexualitásban. Bátorítást arra, hogy derűsen szemléljem magam és a világot, és segítséget a saját harmóniám megteremtéséhez. Lehetőséget arra, hogy átérezzem a test, a tudat és a lélek összetartozását, egymásba fonódását; a lelki rezdüléseim, hangulataim, állapotaim, illetve a tudatomban elraktározott érzelmek, gondolatok, élmények kifejezését a testem mozdulataival, a zene ihletésére. A cél nem a begyakorolt technikai elemekkel való villogás, hanem ezeknek az elemeknek a kreatív és improvizatív felhasználása annak megjelenítésére, ami éppen felszínre tör belőlem. A mozdulatok elsajátításával egy olyan eszköztár alakul ki, amiből mindig kedvemre válogathatok, átadva magam a zenének. Ezáltal minden alkalommal egyedi, egyszeri és megismételhetetlen mozdulatsor jön létre, amiben tükröződik a belső lényem egy szelete. Ehhez persze nem csak magukat a mozdulatokat kell megtanulni, hanem azt is, hogyan lehet azokat "feltölteni", vagyis lélekből táncolni. Ennek révén lesz a mozdulatok sokféleségéből önkifejező tánc, ami katarzishoz vezet. Mind az órákon, a Shámi és a lányok keltette hangulattal fokozva, mind bármilyen más helyzetben, amikor - akár otthon, egyedül, akár társaságban - nekiállok önfeledten táncolni. Ez nem feltétlenül hastánc, sőt, az órákon kívül ritkán az. Mégis, ha sikerül egészen feloldódnom a táncban (mindegy, milyen stílusú), lélek-testtánc lesz belőle. Ezt nem lehet megtanulni (ellentétben a technikai elemekkel), csak sok gyakorlással előhívni magunkból. Ehhez van szükségem Shámi óráira, ahol ő - mint egyfajta katalizátor - igyekszik rávezetni minket arra, hogyan élvezzük az élet, a természet, a tánc és a saját magunk szépségét.